Két kérdés

Német Zalán: Két kérdés

Felszálltam a százhúszasra.

Többféleképpen is hazamehettem volna, de ezt választottam. Le is sétálhattam volna, mehettem volna máshogy haza, de végül ez maradt. A busz mindig késik, vagy korábban ott van, s van, mikor azt hisszük, hogy pontos, miközben az a korábbi busz, ami pont annyit késett, hogy azt higgyük, pontos a következő. Ami késik.

Felszálltam a százhúszasra. Nem olyan fölkapott járat, néha kevesen utaznak rajta, máskor pedig rengetegen. Hely iránt szemlélődtem, végül a busz végén levő hármas ülés egyikére ültem. Mellettem idős, 60 év körüli bácsi volt. Nem nézett ki rosszul, nem volt olyan érzetem, hogy nem kellene mellé ülnöm, ezért leültem, s szépen, csendben vártam, hogy elinduljon a busz.

Elindultunk. Első megálló. Semmi érdekes. Nézelődöm, ki a nagyvilágba. De semmi érdekeset nem találok, hisz mi érdekeset találhatnék egy buszutazás során. Nem is új busz, az emberek is átlagosak. Mindenki elvan magával, senki nem szidja a közlekedési vállalatot, a sofőrt, a hírekben megjelenő furcsaságokat, politikusokat. S még az időjárásra sem panaszkodik senki. Tél lévén hideg februári reggelt írunk. Habár a hó sehol se hull.

A busz megáll. Felszáll egy-két új utas. Átlagos emberek, mint az összes többi buszozó. Akár én, akár más. A következő megállónál biztos lesz majd mit hallgatni, gondolom. Ott egy gimnázium, s fél három tájékában fel-felözönlik egypár diák. Ez meg is történik. A gimnazisták egyik ajtóról a másikra, azokon át tömörülnek be a midibuszba. Elsőajtós igaz, de ennyi diák bérletét, jegyét, magyarázkodását megnézni, meghallgatni nehéz lenne. A sofőr enged. Jöjjenek csak.

S ekkor valami kizökkent az unalmas utazás világából s a felszállók rövid tanulmányozásából.

A mellettem levő úr, de jobb, hogyha bácsinak nevezzük, megbök a karjával.

Először csak azt hittem, elfoglalom a helyét, vagy le akar szállni, de nem, még egyszer megbök – igaz, finoman. S azt mondja:

-            Feltehetek két kérdést?

Nem hallottam jól. Nagy a tömeg, a hangzavar. S a fülem is olykor-olykor a fülfunkciók közül inkább csak az egyensúlyra összpontosít, nem a hallásra.

-            Tessék? – kérdeztem, mint aki nem hallotta jól, s ez igaz is.

-            Feltehetek két kérdést?

Tényleg süket vagyok, eszmélek rá s újra lejátsszuk e rövid dialógust:

-            Tessék?

-            Feltehetek két kérdést?

-            Igen – válaszolom diadalittasan, bizonyítva saját magamnak, hogy mégis hallok.

Ekkor a bácsi kissé jobbra dől. Rám néz. És megkérdezi halkan:

-            Hányadikos vagy?

-            Tizenkettő – válaszoltam.

Szemét mereszti, látszik, hogy örül: jó kuncsaftot talált.

-            Mit tanultatok elektronikából? – kérdezi erősen a szemembe nézve.

Sok kérdés van, amit ilyenkor az ember sejthet, hogy feltesznek a számára, legyen az iskolai szokások, közlekedési útbaigazítás vagy a leglogikusabb nekem az volt, hogy megkérdezi, miért szálltak fel ilyen sokan ennél a megállónál. De nem, ő teljesen mást kérdezett. A fent említett kérdést.

El kellett gondolkodnom. Mikor tanultunk ilyet?

-            Nem – böktem ki végül – de fizikát igen, s annak volt elektronika része.

-            De mennyit? – jön az elgondolkodtató kérdés.

-            Nem sokat – jön az elgondolkodást megtagadó válasz.

-            Akkor az a kérdésem – majd vett egy nagy lélegzetet –, hogy a villám hogy keletkezik, fentről lefele vagy lentről felfele keletkezik.

Mikor volt a harmincéves háború – 1618 és 1648 között. Erre a kérdésre kapásból választ tudtam volna adni. De mivel nem ez volt a kérdés, hanem a villám működése, belezavarodtam. Nem szerettem sose a fizikát, s itt volt az ideje, hogy ezt be is bizonyítsam azzal, hogy valami baromságot válaszolok.

Fél percig tartó, ám többnek tűnő gondolatmenet játszódott le a fejemben.

A logikus válasz az, hogy fentről lefele, hisz ez van a tévében, a könyvekben, filmekben – lerajzolva, bemutatva legalábbis. De valószínűleg fordítva, lentről felfele, mert másképp nem tette volna fel ezt a kérdést. De akkor már ez a logikus és nem a másik. Biztos voltam benne, hogy a felfele a jó válasz, de hallgattam a belém táplált ismeretekre, mondhatni a berögzült emberi véleményre, s így feleltem:

-            Fentről lefele.

-            Nem – mondta határozottan.

Hallgattam volna a másik énre, gondoltam.

-            Igaz, van olyan is – tette hozzá, melynek köszönhetően nem éreztem magam annyira ostobának.

-            Tudtam – vágtam rá, mentegetőztem.

-            Ez azért van, mert a földben negatív övezet van, s ebből felfele áramlik, s a pozitív-negatív találkozásnak megszületik a villám – magyarázta büszkén és szakértelemmel.

A tudományos munkatárs megszólalt, gondoltam először. Aztán mikor már nagyon belemélyedt, elkezdett érdekelni. Mondta, mondta. Nem tudom idézni, mert azért nem minden részét értettem, nem is jegyeztem meg szóról szóra.

Fellélegzett, kicsit megállt a mondandójával. Ekkor megkérdeztem kissé sürgetve:

-            Mi a másik kérdés?

De ügyet sem vetett rám, folytatta:

-            És ha egy autóba csap bele a villám, akkor nem lesz semmi baja – ezt kezével is megmagyarázta, habár csak a nem nyelvi jelekből nem értettem volna meg a magyarázatot –, de ha egy Trabantba csap bele a villám, akkor annak annyi. A kocsinak, az utasnak, meghal.

Ember vagyok én is, nem tudtam ezt, s az érdekességek minden tudományágat feldobnak, jobban odakezdtem figyelni.

-            Én balatoni vagyok, Fonyódon lakom és láttam egyszer, hogy Keszthely felől érkeznek a szürke felhők.

Ekkor elkezdtem gondolkodni, fonyódi Pesten. Vajon mit csinálhat itt? Hogy kerültünk ide? És mi a másik kérdés?

De választ nem kaptam, ugyanis hirtelen újabbat ugrottunk.

-            És ha a stégen áll az ember, az azonnal meghal. Meghal, ha belecsap a villám. A fa meg robbanik. A fa az robbanik! – mondta balatoni nyelvjárásban, ahogy immáron kiderült.

Jó, ezt azért én is tudtam.

De ekkor fény derült a második kérdés töredékére.

-            Már huszonegy diákot megkérdeztem, de senki sem tudta.

Én sejtettem, hogy rosszat mondok, de ha a jót mondom, nem tudtam volna megindokolni, s ugyanolyan tudatlannak és félretájékoztatottnak tűntem volna, mint ezen esetben. S kavarogtak a fejemben a gondolatok: Ki ő? Mit keres itt? Mi a másik kérdés? Miért nem azt mondtam, hogy lentről felfele?

-            És akkor ilyet nem tanítanak? Elektronikának ezen részét?

-            Tanítanak elektronikát, fizikaórán. De ilyen részletességgel nem. Ilyet még nem mondott a fizikatanárom – válaszoltam kissé félszegen.

-            Kár – hangzott a rövid válasz.

Jó társaságban gyorsan telik az idő, mondják. Most nem feltétlenül a „jó társaság” szókapcsolatot használnám, de tényleg hamar eltelt ez az idő, a busz a végállomáshoz ért. Még 15 másodperc lehetett hátra a végső állomásig, a megállóhelyig. De ekkor már nem beszélt. Én sem, de a gondolatok kavarogtak a fejemben.

-            Árpád híd, metróállomás, végállomás – mondta egy kedves női hang, a busz bemondó hangja.

Megérkeztünk, s egy izgalmas utat tudhattam a hátam mögött. Indulni készültem, de még egy rövid szónak el kellett hagynia a számat, mely nélkül lelki fordulás csapott volna meg, ha nem teszem meg.

-            Viszontlátásra – mondtam, de ténylegesen, szó szerint értettem, hátha még találkozunk.

-            Szia – válaszolt.

Leszálltam a buszról, gondolkoztam, mentem tovább, egy újabb buszhoz.

Csak később kezdtem el azon morfondírozni, hogy vajon ki lehetett ez az ember. Egy tanár, professzor, tudós vagy csak egy okos ember, aki lehet, hogy többet tud, mint a több éven át kikupálódott egyetemista? Nem tudom.

És miért osztotta meg ezt velem? Első gondolatom erre az volt, hogy mert vidéki. A vidéki emberek szeretnek társalogni ismeretlen emberekkel, akár ehhez hasonló témákról, vagy éppen saját veteményesükről, Pestre való felutazásuk okáról – szülinapról, szalagavatóról, bármi hasonló eseményről. És az utóbbi a megszokott.

Ritkán hallani, hogy valaki ilyen érdekességgel gazdagítja a mellette ülőt. Sőt már az is, hogy hozzászól a másik utashoz. Vagy, hogy ránéz. Vagy, hogy melléül.

Ez egy okos ember lehetett, sőt még ma is az, aki szereti megosztani tudását. És ez nem feltétlenül „villogás”, a gyorsan letöltött internetes cikk tartalmának átadása valakinek, mielőtt elfelejtené, ez tudás. Aztán, hogy tényleg az volt-e, honnan szerezte ezt a tudást, s milyen ember valójában, nem tudni. De nem is tudjuk meg, mert mekkora az esélye, hogy egy fonyódi ilyet mesél egy pestinek.

De a végén mégiscsak egy dolog motoszkált a fejemben:

Mi a második kérdés?

2015. február 6.

Ninety Shades of Maths

Egyesek szeretik.
Mások pedig nem.
Sokan csak azért csinálják, foglalkoznak vele, mert muszáj.
Megint mások mindent megadnának érte.
Ilyen a bugonya (vagy krupli, ki hogy írja helyesen a krumplit).
De jelen esetben a matekra gondolok.

A matematika tudománya egy olyan világ, amit tényleg vagy nagyon szeret az ember, vagy úgy gondolkodik, mint az átlagember, azaz megvan nélküle.

Sok szám, képlet, összefüggés, azonosság, egyenlet, szöveges feladat, sokpontos feladatok. Olyan tudomány, amit az ember vagy ért, vagy nagyon nem. Személy szerint néha-néha rákapok, de nem mondanám magam matematika professzornak. Főleg, hogy nem a kedvenc tantárgyam. Heti 5 matek az egy dolog, de hogy ebből kettő egymás után van... A dupla matekóra, az a bizonyos 90 perc az egyedi vélemény alapján tűnhet akár mennyországnak, de kínkeserves 1,5 órás börtönnek is.

Következzék egy átlagos dupla matekóra története: A matek 90 árnyalata...

Egyes témák mintha portugálul lennének...

"Becsengettek. Még 90 perc. Nem tudom, mit veszünk a mai órán, de remélem nem szöveges feladatokat. Nem bírom a szöveges feladatokat. Sose tanultuk, mindig csak átismételtük. Akkor is csak ismétlésként beszéltünk róla, mikor még nem is vettük. Igaz, hogy nem tanítható, nincs átlagos képlete, szabálya. Jöjj rá a szövegből magára a feladatra, írj választ, ellenőrizz.
A tanár bejött. Még 85 perc. Írja fel: szöveges feladatok. Hát persze, gondoltam. Ránézés az órára, majd nekiveselkedés a feladatoknak. Az elején mindig könnyű feladatok jönnek, még a táblához is kimegyek szívesen. Megy ez, mint az 2x2. Minek is kell kijönnie? Gyors szemrevételezés balról: padtárs is hasonlóan számolt, ja, de én nem. Egész végig az övét néztem. Gondolatmenetének áttanulmányozása következik. Ja, tényleg. Biztos én is így csináltam volna, csak épp kiment a fejemből. Elbambultam. De mi van, hogy ha én teljesen máshogy csinálom? Hm? Próba. Nem jött be. Úristen, végem. Matekképességem alábbhagyott. 80 perc. 10 perce, 11 éve szenvedek a szöveges feladatokkal. Oda Buda! Oda a remény...
Újabb feladatok. Még 70 perc. Ja, ez nem az az óra. Akkor még 75 perc.  Újabb feladatok. Egyesek sikerülnek. Út a sikerig. Tök jó vagyok matekból. Munka, munka, munka. Már csak 30 perc van az első órából, és jön 20 perc szünet. De aztán jön a 2. félidő... Jézusom! És ekkor beüt a krízis, a krach! Elfáradtam. Vége az eddig tartó lelkesedés-próbában. Felüti fejét a látványos szenvedés. Mit lehet csinálni a tollal? Írni, rajzolni. Ááá, igen, de mit? Témától függetlenül rombuszokat, kockákat, koordináta-rendszereket rajzolok. A drágaszág visszahív. Hív a matek. Jó, elhatározom, hogy figyelek, várok.
15 perc az első órából. Nem bííírom. Ekkor véletlen elkezdek random szavakat leírni a füzetbe, összefüggéstelenek, aztán a nevemet írom le, ekkor próbálkozok más aláírásokkal, majd történelmi személyekével. Úristen! A füzetem rajzfüzetté vált. De legalább vége lett az első félidőnek, hurrá!"

"Elfáradtam. És még van 3 órám. Nem bírom, feladom. Húsz perc pihenés."

Kártzso-Raygam-Aihcranom

"Jelzőcsengő. Indulás a számok cellájába. Irány a matekóra. Elkezdődik. Már rajzolni sincs kedvem, nincs elég hely a füzetben. És írni is kéne. De elfáradt a kezem, a sorra következő egyenleteket is már orvosi kézjegyként kezelem, olvashatatlanná váltak. Elfelejtettem írni? Que? Dehogy. Figyelj már a tanárra. Érettségizni fogsz belőle. Ha most beleveszel az egyenletek birodalmába, mi lesz májusban? A VÉG. De túl kell élned. Körbenézés következik, mindenki csodálattal bámul a katedra felé, lelkes tömegek szeméből sugárzik a tudásra való szomjazás. Egészségükre. Én szenvedek, rajzolok, ide-oda dőlök, fekszem, játszom, írok, olvasok, nézek ki a nagyvilágba. Eltelt 20 perc és még mindig van 40. Mekkora paradoxom, yeah. Az irodalomoktatásért se rajongok. Bírd ki, bírd ki, bírd ki.
Még 5 perc. Már elkezdek összepakolni, mindjárt megszólal a csengő: a remény. Már állok fel, de mégsem tehetem, mert még nincs vége. És akkor uzsgyi neki itt egy újabb megoldásra váró feladat. Nem, le se írom, fel se fogom, vár a kapu.
És csöngetnek. Igen. Öröm sugárzik minden végtago... ja, nem. Jövő héten, ugyanekkor, ugyanitt. Szívás..."

A matekórán sokat gondolkozok, de olyanokon, hogy miképp írnék alá, ha pl. Churchill lennék, vagy hogy írják le fordítva a Monarchiát, vagy azon, hogy ki "találta fel" a lépcsőt... nagy kérdések :-)