👉 https://budapestianpedestrian.blogspot.hu

Két kérdés

Német Zalán: Két kérdés

Felszálltam a százhúszasra.

Többféleképpen is hazamehettem volna, de ezt választottam. Le is sétálhattam volna, mehettem volna máshogy haza, de végül ez maradt. A busz mindig késik, vagy korábban ott van, s van, mikor azt hisszük, hogy pontos, miközben az a korábbi busz, ami pont annyit késett, hogy azt higgyük, pontos a következő. Ami késik.

Felszálltam a százhúszasra. Nem olyan fölkapott járat, néha kevesen utaznak rajta, máskor pedig rengetegen. Hely iránt szemlélődtem, végül a busz végén levő hármas ülés egyikére ültem. Mellettem idős, 60 év körüli bácsi volt. Nem nézett ki rosszul, nem volt olyan érzetem, hogy nem kellene mellé ülnöm, ezért leültem, s szépen, csendben vártam, hogy elinduljon a busz.

Elindultunk. Első megálló. Semmi érdekes. Nézelődöm, ki a nagyvilágba. De semmi érdekeset nem találok, hisz mi érdekeset találhatnék egy buszutazás során. Nem is új busz, az emberek is átlagosak. Mindenki elvan magával, senki nem szidja a közlekedési vállalatot, a sofőrt, a hírekben megjelenő furcsaságokat, politikusokat. S még az időjárásra sem panaszkodik senki. Tél lévén hideg februári reggelt írunk. Habár a hó sehol se hull.

A busz megáll. Felszáll egy-két új utas. Átlagos emberek, mint az összes többi buszozó. Akár én, akár más. A következő megállónál biztos lesz majd mit hallgatni, gondolom. Ott egy gimnázium, s fél három tájékában fel-felözönlik egypár diák. Ez meg is történik. A gimnazisták egyik ajtóról a másikra, azokon át tömörülnek be a midibuszba. Elsőajtós igaz, de ennyi diák bérletét, jegyét, magyarázkodását megnézni, meghallgatni nehéz lenne. A sofőr enged. Jöjjenek csak.

S ekkor valami kizökkent az unalmas utazás világából s a felszállók rövid tanulmányozásából.

A mellettem levő úr, de jobb, hogyha bácsinak nevezzük, megbök a karjával.

Először csak azt hittem, elfoglalom a helyét, vagy le akar szállni, de nem, még egyszer megbök – igaz, finoman. S azt mondja:

-            Feltehetek két kérdést?

Nem hallottam jól. Nagy a tömeg, a hangzavar. S a fülem is olykor-olykor a fülfunkciók közül inkább csak az egyensúlyra összpontosít, nem a hallásra.

-            Tessék? – kérdeztem, mint aki nem hallotta jól, s ez igaz is.

-            Feltehetek két kérdést?

Tényleg süket vagyok, eszmélek rá s újra lejátsszuk e rövid dialógust:

-            Tessék?

-            Feltehetek két kérdést?

-            Igen – válaszolom diadalittasan, bizonyítva saját magamnak, hogy mégis hallok.

Ekkor a bácsi kissé jobbra dől. Rám néz. És megkérdezi halkan:

-            Hányadikos vagy?

-            Tizenkettő – válaszoltam.

Szemét mereszti, látszik, hogy örül: jó kuncsaftot talált.

-            Mit tanultatok elektronikából? – kérdezi erősen a szemembe nézve.

Sok kérdés van, amit ilyenkor az ember sejthet, hogy feltesznek a számára, legyen az iskolai szokások, közlekedési útbaigazítás vagy a leglogikusabb nekem az volt, hogy megkérdezi, miért szálltak fel ilyen sokan ennél a megállónál. De nem, ő teljesen mást kérdezett. A fent említett kérdést.

El kellett gondolkodnom. Mikor tanultunk ilyet?

-            Nem – böktem ki végül – de fizikát igen, s annak volt elektronika része.

-            De mennyit? – jön az elgondolkodtató kérdés.

-            Nem sokat – jön az elgondolkodást megtagadó válasz.

-            Akkor az a kérdésem – majd vett egy nagy lélegzetet –, hogy a villám hogy keletkezik, fentről lefele vagy lentről felfele keletkezik.

Mikor volt a harmincéves háború – 1618 és 1648 között. Erre a kérdésre kapásból választ tudtam volna adni. De mivel nem ez volt a kérdés, hanem a villám működése, belezavarodtam. Nem szerettem sose a fizikát, s itt volt az ideje, hogy ezt be is bizonyítsam azzal, hogy valami baromságot válaszolok.

Fél percig tartó, ám többnek tűnő gondolatmenet játszódott le a fejemben.

A logikus válasz az, hogy fentről lefele, hisz ez van a tévében, a könyvekben, filmekben – lerajzolva, bemutatva legalábbis. De valószínűleg fordítva, lentről felfele, mert másképp nem tette volna fel ezt a kérdést. De akkor már ez a logikus és nem a másik. Biztos voltam benne, hogy a felfele a jó válasz, de hallgattam a belém táplált ismeretekre, mondhatni a berögzült emberi véleményre, s így feleltem:

-            Fentről lefele.

-            Nem – mondta határozottan.

Hallgattam volna a másik énre, gondoltam.

-            Igaz, van olyan is – tette hozzá, melynek köszönhetően nem éreztem magam annyira ostobának.

-            Tudtam – vágtam rá, mentegetőztem.

-            Ez azért van, mert a földben negatív övezet van, s ebből felfele áramlik, s a pozitív-negatív találkozásnak megszületik a villám – magyarázta büszkén és szakértelemmel.

A tudományos munkatárs megszólalt, gondoltam először. Aztán mikor már nagyon belemélyedt, elkezdett érdekelni. Mondta, mondta. Nem tudom idézni, mert azért nem minden részét értettem, nem is jegyeztem meg szóról szóra.

Fellélegzett, kicsit megállt a mondandójával. Ekkor megkérdeztem kissé sürgetve:

-            Mi a másik kérdés?

De ügyet sem vetett rám, folytatta:

-            És ha egy autóba csap bele a villám, akkor nem lesz semmi baja – ezt kezével is megmagyarázta, habár csak a nem nyelvi jelekből nem értettem volna meg a magyarázatot –, de ha egy Trabantba csap bele a villám, akkor annak annyi. A kocsinak, az utasnak, meghal.

Ember vagyok én is, nem tudtam ezt, s az érdekességek minden tudományágat feldobnak, jobban odakezdtem figyelni.

-            Én balatoni vagyok, Fonyódon lakom és láttam egyszer, hogy Keszthely felől érkeznek a szürke felhők.

Ekkor elkezdtem gondolkodni, fonyódi Pesten. Vajon mit csinálhat itt? Hogy kerültünk ide? És mi a másik kérdés?

De választ nem kaptam, ugyanis hirtelen újabbat ugrottunk.

-            És ha a stégen áll az ember, az azonnal meghal. Meghal, ha belecsap a villám. A fa meg robbanik. A fa az robbanik! – mondta balatoni nyelvjárásban, ahogy immáron kiderült.

Jó, ezt azért én is tudtam.

De ekkor fény derült a második kérdés töredékére.

-            Már huszonegy diákot megkérdeztem, de senki sem tudta.

Én sejtettem, hogy rosszat mondok, de ha a jót mondom, nem tudtam volna megindokolni, s ugyanolyan tudatlannak és félretájékoztatottnak tűntem volna, mint ezen esetben. S kavarogtak a fejemben a gondolatok: Ki ő? Mit keres itt? Mi a másik kérdés? Miért nem azt mondtam, hogy lentről felfele?

-            És akkor ilyet nem tanítanak? Elektronikának ezen részét?

-            Tanítanak elektronikát, fizikaórán. De ilyen részletességgel nem. Ilyet még nem mondott a fizikatanárom – válaszoltam kissé félszegen.

-            Kár – hangzott a rövid válasz.

Jó társaságban gyorsan telik az idő, mondják. Most nem feltétlenül a „jó társaság” szókapcsolatot használnám, de tényleg hamar eltelt ez az idő, a busz a végállomáshoz ért. Még 15 másodperc lehetett hátra a végső állomásig, a megállóhelyig. De ekkor már nem beszélt. Én sem, de a gondolatok kavarogtak a fejemben.

-            Árpád híd, metróállomás, végállomás – mondta egy kedves női hang, a busz bemondó hangja.

Megérkeztünk, s egy izgalmas utat tudhattam a hátam mögött. Indulni készültem, de még egy rövid szónak el kellett hagynia a számat, mely nélkül lelki fordulás csapott volna meg, ha nem teszem meg.

-            Viszontlátásra – mondtam, de ténylegesen, szó szerint értettem, hátha még találkozunk.

-            Szia – válaszolt.

Leszálltam a buszról, gondolkoztam, mentem tovább, egy újabb buszhoz.

Csak később kezdtem el azon morfondírozni, hogy vajon ki lehetett ez az ember. Egy tanár, professzor, tudós vagy csak egy okos ember, aki lehet, hogy többet tud, mint a több éven át kikupálódott egyetemista? Nem tudom.

És miért osztotta meg ezt velem? Első gondolatom erre az volt, hogy mert vidéki. A vidéki emberek szeretnek társalogni ismeretlen emberekkel, akár ehhez hasonló témákról, vagy éppen saját veteményesükről, Pestre való felutazásuk okáról – szülinapról, szalagavatóról, bármi hasonló eseményről. És az utóbbi a megszokott.

Ritkán hallani, hogy valaki ilyen érdekességgel gazdagítja a mellette ülőt. Sőt már az is, hogy hozzászól a másik utashoz. Vagy, hogy ránéz. Vagy, hogy melléül.

Ez egy okos ember lehetett, sőt még ma is az, aki szereti megosztani tudását. És ez nem feltétlenül „villogás”, a gyorsan letöltött internetes cikk tartalmának átadása valakinek, mielőtt elfelejtené, ez tudás. Aztán, hogy tényleg az volt-e, honnan szerezte ezt a tudást, s milyen ember valójában, nem tudni. De nem is tudjuk meg, mert mekkora az esélye, hogy egy fonyódi ilyet mesél egy pestinek.

De a végén mégiscsak egy dolog motoszkált a fejemben:

Mi a második kérdés?

2015. február 6.

Ninety Shades of Maths

Egyesek szeretik.
Mások pedig nem.
Sokan csak azért csinálják, foglalkoznak vele, mert muszáj.
Megint mások mindent megadnának érte.
Ilyen a bugonya (vagy krupli, ki hogy írja helyesen a krumplit).
De jelen esetben a matekra gondolok.

A matematika tudománya egy olyan világ, amit tényleg vagy nagyon szeret az ember, vagy úgy gondolkodik, mint az átlagember, azaz megvan nélküle.

Sok szám, képlet, összefüggés, azonosság, egyenlet, szöveges feladat, sokpontos feladatok. Olyan tudomány, amit az ember vagy ért, vagy nagyon nem. Személy szerint néha-néha rákapok, de nem mondanám magam matematika professzornak. Főleg, hogy nem a kedvenc tantárgyam. Heti 5 matek az egy dolog, de hogy ebből kettő egymás után van... A dupla matekóra, az a bizonyos 90 perc az egyedi vélemény alapján tűnhet akár mennyországnak, de kínkeserves 1,5 órás börtönnek is.

Következzék egy átlagos dupla matekóra története: A matek 90 árnyalata...

Egyes témák mintha portugálul lennének...

"Becsengettek. Még 90 perc. Nem tudom, mit veszünk a mai órán, de remélem nem szöveges feladatokat. Nem bírom a szöveges feladatokat. Sose tanultuk, mindig csak átismételtük. Akkor is csak ismétlésként beszéltünk róla, mikor még nem is vettük. Igaz, hogy nem tanítható, nincs átlagos képlete, szabálya. Jöjj rá a szövegből magára a feladatra, írj választ, ellenőrizz.
A tanár bejött. Még 85 perc. Írja fel: szöveges feladatok. Hát persze, gondoltam. Ránézés az órára, majd nekiveselkedés a feladatoknak. Az elején mindig könnyű feladatok jönnek, még a táblához is kimegyek szívesen. Megy ez, mint az 2x2. Minek is kell kijönnie? Gyors szemrevételezés balról: padtárs is hasonlóan számolt, ja, de én nem. Egész végig az övét néztem. Gondolatmenetének áttanulmányozása következik. Ja, tényleg. Biztos én is így csináltam volna, csak épp kiment a fejemből. Elbambultam. De mi van, hogy ha én teljesen máshogy csinálom? Hm? Próba. Nem jött be. Úristen, végem. Matekképességem alábbhagyott. 80 perc. 10 perce, 11 éve szenvedek a szöveges feladatokkal. Oda Buda! Oda a remény...
Újabb feladatok. Még 70 perc. Ja, ez nem az az óra. Akkor még 75 perc.  Újabb feladatok. Egyesek sikerülnek. Út a sikerig. Tök jó vagyok matekból. Munka, munka, munka. Már csak 30 perc van az első órából, és jön 20 perc szünet. De aztán jön a 2. félidő... Jézusom! És ekkor beüt a krízis, a krach! Elfáradtam. Vége az eddig tartó lelkesedés-próbában. Felüti fejét a látványos szenvedés. Mit lehet csinálni a tollal? Írni, rajzolni. Ááá, igen, de mit? Témától függetlenül rombuszokat, kockákat, koordináta-rendszereket rajzolok. A drágaszág visszahív. Hív a matek. Jó, elhatározom, hogy figyelek, várok.
15 perc az első órából. Nem bííírom. Ekkor véletlen elkezdek random szavakat leírni a füzetbe, összefüggéstelenek, aztán a nevemet írom le, ekkor próbálkozok más aláírásokkal, majd történelmi személyekével. Úristen! A füzetem rajzfüzetté vált. De legalább vége lett az első félidőnek, hurrá!"

"Elfáradtam. És még van 3 órám. Nem bírom, feladom. Húsz perc pihenés."

Kártzso-Raygam-Aihcranom

"Jelzőcsengő. Indulás a számok cellájába. Irány a matekóra. Elkezdődik. Már rajzolni sincs kedvem, nincs elég hely a füzetben. És írni is kéne. De elfáradt a kezem, a sorra következő egyenleteket is már orvosi kézjegyként kezelem, olvashatatlanná váltak. Elfelejtettem írni? Que? Dehogy. Figyelj már a tanárra. Érettségizni fogsz belőle. Ha most beleveszel az egyenletek birodalmába, mi lesz májusban? A VÉG. De túl kell élned. Körbenézés következik, mindenki csodálattal bámul a katedra felé, lelkes tömegek szeméből sugárzik a tudásra való szomjazás. Egészségükre. Én szenvedek, rajzolok, ide-oda dőlök, fekszem, játszom, írok, olvasok, nézek ki a nagyvilágba. Eltelt 20 perc és még mindig van 40. Mekkora paradoxom, yeah. Az irodalomoktatásért se rajongok. Bírd ki, bírd ki, bírd ki.
Még 5 perc. Már elkezdek összepakolni, mindjárt megszólal a csengő: a remény. Már állok fel, de mégsem tehetem, mert még nincs vége. És akkor uzsgyi neki itt egy újabb megoldásra váró feladat. Nem, le se írom, fel se fogom, vár a kapu.
És csöngetnek. Igen. Öröm sugárzik minden végtago... ja, nem. Jövő héten, ugyanekkor, ugyanitt. Szívás..."

A matekórán sokat gondolkozok, de olyanokon, hogy miképp írnék alá, ha pl. Churchill lennék, vagy hogy írják le fordítva a Monarchiát, vagy azon, hogy ki "találta fel" a lépcsőt... nagy kérdések :-)

Lektorok szabadságon

"Lektor: I. irodalmi tanácsadó egy könyvkiadónál, színháznál, filmgyárban, rádiónál, televíziónál, aki a beküldött kéziratokat elbírálja. A lektor a kézirat egyes részeinek átdolgozását javasolja. A lektor szerint a beküldött írás nem üti meg a kívánt minőségi követelményt."

- a lektor szó egyik magyarázata

Mondjuk úgy, leegyszerűsítve, hogy a lektor egyik feladata az, hogy ellenőrizzen egy művet, írást, hogy mennyire értelmes, helyes nyelvtanilag és tartalmilag egyaránt. De már rengetegszer tapasztaltam, főképp a szent és nagyságos Európa Kiadónál, hogy lektoraikat idejekorán elbocsátották, netán szabadságra küldték, de az is lehet, hogy nem is alkalmazták őket.

Na, de miért mondom ezt?

Hát mert ezek a könyvek csakúgy hemzsegnek a hibáktól, főképp az Agatha Christie-regényekben. De ezek nem feltétlenül egy tárgyragot vagy többes számot jelentenek. Durvább hibákat, amit 40-50 Agatha Christe-regény lefordítása után nem nagyon szabadna elvéteni. Pierrot-t írni Poirot helyett (lásd a Tragédia három felvonásban c. krimiben).

A francia nevek egyik nagy hátulütője, hogy egy betű fel van cserélve, hagy éppen ki van hagyva, már más is a név. Csak ha egy regényben többször előfordul a név, egy főszereplő neve, akkor ez is van olyan gáz, mint a Poirot név elírása.

Aztán vannak az apró elírások pl. történelemkönyvekben, Száray papa is túlragozta az alapjáraton furcsa többesszámnak tűnő, de helyesen így írandó kanonok szót, aminek ez az egyes száma, többes száma kanonokok, de Száray papa lektorai viszont más szónál is így gondolkodtak, így ragozódott a szerviensekneknek szóösszetétel (Történelem II. 15.). Öt perc olvasás után a tartományúri hatalom is kibontakoztásra kerül. Kibontakozik a kibontakoztás?

Ezeknek az apróbb hibáknak viszont nehéz utánajárni, de én személy szerint mindig kiszúrom őket, ami nagyon is zavaró. Főleg egy történelem-, vagy egy nyelvtankönyvben.

De térjünk vissza a nagyobb problémákhoz...

Sokszor fényt akartam deríteni az Európa nagy hibájára, hogy nem tud írni, de a Nagy négyes c. regény végén már szükségessé vált eme történet elmesélése.

Furcsa könyv, más mint a többi Agatha Christie, filmben katasztrofálisan másképp lett feldolgozva. De a sokszor érthetetlen és követhetetlen cselekményű könyv tartogat egy nagy meglepetést: a végét. A 241 oldalas könyv vége kicsit megkavarodott: talán a Nagy négyes műve :-)

Mivel egy hosszabb lélegzetvételű könyvsorozat előtt valami rövidet akartam elolvasni, ezt vettem magamhoz, tudtam, hány oldalra kell számítanom. Ekkor várt furcsává, mikor látva, hogy még 10 oldal van hátra a könyvből, de már a 240. oldalon járok, kicsit meglepődtem. De hát emberi hiba, rossz memória, ok. Továbbolvastam.

De egyszer csak furcsa lett, hogy egyik pillanatban Poirot még meg van kötözve, nézi őt és Hastings kapitányt a Nagy négyes (4 ember!), a jobboldalon viszont már csak egy nő volt, s alkudozott a detektívvel, aztán Bumm! (miért? olvasd el!) meg kórház vagy nem tudom pontosan mi. És mindez a 236. oldalon történt.
- ???

És ekkor visszalapoztam, s láttam, hogy a 232. oldal, ami még kapcsolható ehhez, kb. 5-6 oldallal előbb volt, s ekkor olyan felfedezést tettem, hogy ej-haj. A 232. oldalt a 237. követi, majd a 240. oldalt a 233.

???

240 + 1 = 233 - az egyenlet helytelen!

Felcserélődtek a cselekmények?

Rosszul vannak az oldalak?

Mi???

A cselekmény jó oldalon volt, de rossz sorrendben. És azt nem tudom, hogy ez hogy történhetett. Az oldalak külön vannak nyomtatva, csak úgy hip-hop egymás mellé rakják, és bekötik a könyvet? Vagy összekeverték? Nagyobb rejtély volt, mint a gyilkos kiléte.

Ezt a lektor, aki elolvasta, vagy felelős vezető (K. Ágnes) nem vette észre olvasás közben, tömeggyártás előtt? Vagy csak az én könyvem ilyen? Egy jel? Én volnék a kiválasztott...???!!!

Mindegy, továbbmentem az összerakott puzzle-darabkákon, erre a 236. oldalon vége a regénynek, a mondat közepén. S megjelenik a szerző kiadónál megjelent köteteinek listája. Neee, ez komoly, két hiba, ekkora hiba egy könyvben? Ezt azért a hülye is észreveszi, hogy nincs vége a könyvnek, nincs befejezve az utolsó mondatok egyike.

Mikor a semmi után mégis folytatódik a könyv :-)

S ekkor felfedeztem az utolsó 241-242. oldalt a többi kötet-lista és a felelős vezetők névsora után. Hát ezek bolondok. Majd a végén villog a tartalomjegyzék. Megörültem, hogy ez legalább jó sorrendben van, nem összevissza, vagy játékosan, összekötősen megoldva: találd ki magad, mi hol van, ha meglesz 20% engedmény...

Hogy kiválasztottságomra fényt derítsek, bementem egy Libribe, hogy megnézzem, máshol is így van-e, vagy megkaptam azt a példányt, amit K. Ágnes vagy nem tudom ki ellenőrzött, s vette észre a hibát, de az aranyat érő kötetet mégis kiadták. Az eredmény:

Elfogyott a könyv... rejtély marad. Örökre...

Én nem kötözködni akartam /akarok, de muszáj volt :-)

Yo olvassástt mííndenkinec! mert nem fogom lektorálni, haha...

Hova tovább?

Az embernek tíz ujja van. Az embernek tíz lábujja van. Ez húsz felmutatható ujj összességében, de ezen a négy végtagvégződésen sem tudjuk megszámolni, hogy életünk során eddig hányszor tették fel a nagyik, a tanárok, a rokonaink ismerősei, nénik, bácsik, doktornénik és még sokan másik azt a nagy nehéz, megfontolandó kérdést, miszerint:

Mi leszel, ha nagy leszel?

A kérdést könnyű föltenni, csupán öt szó kérdőjellel a végén, de a rá vonatkozó, s nem kitérő válasz már annál komplikáltabb. Diákéveink "évtizennyolvadában" megannyiszor hallhattuk, de a választ nem tudtuk, vagy éppenséggel mindig tudtunk rá válaszolni, csak mindig más volt.

A legkönnyebb két válasz természetesen a Nem tudom és a Gyümölcs a Jogobellában [nagyon furcsa ezt a szót leírva látni, kimondva menőbb válasz], de sajnos valamikor ezt a kettőt is meg kell változtatni, értelmes válasszá továbbfejleszteni. Ez az idő 12. tanévünk végén jön el leghamarabb, mikor be kell adni valahova a jelentkezést, s körülbelül be kell tájolnunk jövőnket, legalább olyan szinten, hogy milyen szférában akarjuk megkeresni a kenyérre valót.

De ez a legnehezebb rész, a végső válasz ideje, a finish.

10. osztályban már komolyodik a helyzet, mikor már valamelyik irányba, humán vagy reál, orientálódni kell, fakultációkat kell felvenni, az emelt szintű érettségikre valamivel többet kell készülni (azért emelt). Franciaországban már idejekorán el kell dönteni, hogy mit, hol, mikor, miért?, ugyanis a legtöbb iskola vagy reál vagy humán tantárgyakra fókuszál. Példának gyanánt. 2 matek-, 8 történelemóra egy héten [az azért kemény, 8 töri], ami még akkor sem leányálom, ha töri fan vagy. Ne is beszéljünk arról, hogy mi van, ha közben rájössz, hogy mérnök akarsz lenni... szívás.

De maradjunk magyar vizeken.

Most azért jött ez a nagy jaj, mi leszek, ha nagy leszek-dolog, mert február 15-ig be kell adnom a jelentkezésemet az egyetemre. Na, de melyikre, ugye?

Én viszonylag egyszerűbb esetnek mondanám magam, ugyanis csak két nagyon hasonló szak között vacillálok / vacilláltam, sőt a kormány intézkedései előtt ez a 2 szak még egy és ugyanaz volt, de ugye megszületett az osztatlan tanárképzés. Így döntenem kell / kellett franciatanár vagy francia bölcsész. A becsesebb szakmát választanám, s ha mégse, még választhatom a másikat.

De ha tanárnak mész,
ne ilyen tanár legyél!

Valamilyen örülök, hogy viszonylag zökkenőmentesen találtam rá erre a szakirányra, s nem vagyok a foglalkozások spiráljában, s nem tudom, hogy mérnök legyek-e vagy ügyvéd. Főleg, hogy a két szakma eléggé eltérő, már ha csak... mindet nézünk. Persze ez két olyan szakma, amelyeket egy időben én is választani akartam, de ügyvéd lesz elég, jöttem rá az évek közepette, a mérnökséggel pedig a fizika iránti ellenszenvem egyszerűen összeegyeztethetetlen :-)

Rengeteg egyetem, rengeteg szak, rengeteg szakma, munka van csak Magyarországon, nem feltétlenül kell külföldre menni, én itthon szeretnék maradni, de megindokolni már nehéz lenne.

És van olyan, aki nem akar továbbtanulni, szakmát tanul egyből, vagy orvosnak, tanárnak megy. Ők azok, akiket igazán tisztelek. Az egyik nem megy a birkanyáj után a felsőoktatás mezejére, inkább olyan szakmát tanul, amire szükség lesz a jövőben is, a másik kettőt pedig azért becsülöm, mert lehet, hogy híresztelik az alacsony fizetést, az életpályamodelleket, s ijesztgetik  is őket, hogy jaj, a betegek / jaj, a gyerekek, mégis továbbviszik ezeket a nemes foglalkozásokat: legyetek orvosok és tanárok, ne menjen mindenki ügyvédnek, mérnöknek, meg pénzügyre. Hát hányan lesztek, komáim? Sokan? Igen.

De tereljük másra a témát! Mik szeretettünk volna lenni, mikor kicsik voltunk?

• katona
• rendőr
• tűzoltó
• űrhajós
• autóversenyző
• állatorvos (minden lány majdnem)
• óvónéni (meg ez is minden lány)
• hercegnő (főképp lányos meló)
• felnőtt :-)

És én mi akartam lenni? Az is hosszú lista lesz (a munkák nincsenek kor szerinti sorrendben):

• jogász - politológus - politikus
• színész
• producer
• építészmérnök (azon belül hídépítő)
• vasutas - mozdonyvezető
• BKV-vezérigazgató (majd Vitézy Dávid 2.0)
• térképész
• író (az még lehetek)
• tanár
• memóriapárna, ugyanis a többit elfelejtettem :-)

És mi nem akartam lenni sosem?

• rendőr, katona, tűzoltó, mentő, orvos, óvónéni (vajon miért?), pénzügyben dolgozó, edző, focista, semmilyen sportember :-)

De igazából jó érzés is elérni ehhez a ponthoz, mert hátrahagysz 12 évet, s olyan évekkel folytatod tanulmányaidat, ahol azt tanulsz, amit szeretnél. S nem is járnak be az egyetemisták egyetemre - mondják az okosok.

Aki most érettségizik, felvételizik, sok sikert az utolsó gimnazista (második) félévre!

Ki száll le elsőnek?

Olyan dologról lesz szó, amiről mindenki tud, s remélem, hogy szintén bosszantja őket is. Ha viszont valaki szintén imígy gondolkodik, várva a hasonló véleményt, akkor itt a megoldás, én is úgy gondolom.

Ugye vannak a különböző poénok, mikor az idős néninek pont akkor kell piacra mennie a gurulós-kerekes táskájával, amikor túlzsúfoltak a közlekedési eszközök, csúcsidő van, s várva várja, hogy áthajtson mások lábán, s szemmel verhessen, ha a helyed nem az ő helyévé lesz a közeljövőben (nem adod át a helyet röviden).

Viszont emellett a sajnos igaz történetnek számító jogos sztereotípia mellett számos igen nagy és egész életünket (kicsit sem) befolyásoló dologgal is szembe kell néznünk szürke hétköznapjaink közepette munkába menet és munkából jövet: az utasok cenzusonként változó hierarchiájával.

Hát két históriás fogalom is felvetül ebben a nagyon is nem létező fogalompárosban. A hierarchia ugye a 'szent uralom' szóból származik, s az alá-, fölérendeltség szintjeit jelenti. Felül a kormánypárt, majd az ellenzék, az ellenzék ellenzéke, aki nem kormánypárt, ennek is az ellenzéke, majd a nép. Diktatúrában rövidebb: vezér-nép. De a demokrácia mégis úgymond mainstreamebb (élve a szép magyar nyelv ékességeivel) berendezkedés.

A cenzus pedig a különböző vagyoni, műveltségi, nemi, életkori kategóriákat jelenti, amit igazából egyenként két részre bontunk: akik beletartoznak egy cenzusba, és akik nem. Szóval inkább valami kategorikus határ - de nem ez most a tisztem, nem erről akarok regéket szólani...

De mit jelent ez a nem létező fogalom? Azt, hogy az emberek, az utasok különböző érdemeikre hivatkozva előbb akarnak felszállni, leszállni, helyet foglalni. Csakhogy ezek a cenzusok immáron nem észrevételezhetők. Ugyanis nem látjuk valakin, hogy mennyi a vagyona (csak néha tippelgetünk, aztán híradóban látjuk, hogy tévedtünk), milyen művelt, milyen korú (jaj, a mai fiatalokon már nem tudni kiigazodni), de szerencsére a nemi kategóriák még valamennyire észrevehetőek :-)

Az új cenzusok nagyon hétköznapiakká váltak, főleg a tömegközlekedési eszközök, mikor arról van szó, kinek kell előbb felszállni, udvariasság helyett tolakodás képében megjelenítve e
zt. Na, de ezek:

• kommerciális cenzus (az az ember tartozik ebbe a kategóriába, aki bevásárlószatyrokkal jár, jaj, de sok csomagja van. Főleg, ha 6:20-kor. Miközben a boltok 10 perccel később nyílnak... Az ezen kategóriába tartozó személyeknek még az is megengedett (nem mintha bárki véleményét kikérték volna), hogy egy egész ülést a csomagjuk foglaljon el, amiben káposzta, kifli meg vaj van - tegyük fel)
• életkori cenzus (jó, idősek, oké, sietnek, az ülőhely meg nem keresi meg magát)
• utolsók cenzusa (aki rohan a buszhoz, mert lekési, nem gond, úgyis befurakodik, s elsőnek száll fel, a többi meg néz, bámul némán - végül is "nem szidott, nem is nézett énrám" József Attila: Mama)
• páros cenzus (ha többen vagytok, akkor ketten leveritek a többi embert, kész, passz, irány a busz, oszt huss!)
• egyéb cenzusok (beszélő név, ugyanis ide tartoznak az egyéb cenzusok)

De miért rossz, ha valaki furakodik, hogy felszálljon a járműre? Hát képes ellökni, a leszállókat nem hagyja leszállni, ő száll fel inkább. Aztán meg "nézd má'" van, ha az éppen indulni készülő metróról siet lefelé Lujzi, aki már 0,5 perce próbál leszállni. De Lujzi a hibás, csak játssza a meglepődöttet. Ez az előbb szállj fel, aztán vergődj át a felszállókon, hogy leszállj-elv főképp a földalattikon történik, kellemetlen. Aztán nem tudsz leszállni, csak a következőnél, de csak egy vonaljegyet van, a visszafele irányt meg tiltja a jegy. És a magyar ember becsületes ember :-) nem akarja áthágni a szabályokat.

Az is előfordulhat, hogy a mindenképpen felszállásra törekvő felszálló utasok csak bosszút állnak a leszállók bizonyos csoportján, azokon akik csak akkor tápászkodnak fel a metró üléséből, amikor a szerelvény már megállt, kinyíltak az ajtók, tudja, hogy milyen megállóban állnak, már zárná is az ajtókat, s akkor na jó, egye fene elindul, ezzel akadályozva a felszálló fess fiatalokat - jó, most épp magamra gondoltam :-)

És mikor jön a  következő megálló, az ajtóban álló 5 ember is például a Munkáshadsereg utca megállónál száll le, akkor mindig van egy, akinek előbb kell leszállni, feltúrja, amit fel lehet, s eléri célját, ő száll le elsőként. Aztán szép lassan elandalog, mint aki elfelejtette, hogy ő most épp siet.

Nagy, életünket veszélyeztető dolgok ezek, melyekről mindenki órákat tudni filozofálni, de most megtettem én. Jó utazást, és légy te az első! :-)

A vallás, mint kényszerházasság

"... amelyek mindennél jobban segítették az iszlámság fölemelkedését: erős hangsúllyal az észen és a tapasztalaton. Nem a dogmatizmuson, vak hódolaton és a kérlelhetetlen hiten múlt a dolog."

- Amir Ahmed Nasszer: Én és az iszlám (részlet)

"Öngyilkos merénylő vagy [...] terrorista lehetett volna a kis Amirból, ha szülei nem látják be időben, hogy a vallási iskolákban hirdetett radikalizmus egy életre eltorzíthatja gyermekük lelkét..."

- ugyanazon könyv belső borítójáról szedett szöveg

Mindkettő indító idézet ugyanazon könyvből való. Az egyiket könnyű megtalálni, mert csak a borítóját kell elolvasni hozzá, a másikhoz legalább 200 oldalon túl kell esni, hogy észrevegyük. De ezzel ellentétben én most nem az idézés művészetét szeretném kiemelni, s regéket se írnék róla, mert a nyelvtan sehol sem vált a kedvenc tantárggyá, s a többség ennek segítségével sem tud helyesen idézni :-(

De térjünk a lényegre.

Még tavaly áprilisban találkoztam ezzel a könyvel egy standon [a könyv volt a standon], s mivel mindenhol a nagy piros borítójú könyv heverészett kiadótól függetlenül, magához vonzott, mint gondolom sok-sok embert, aki megtapogatta, már majdnem, hogy tetszett is neki a semmitmondó ismertető, aztán meglátta az árát és letette :-)

Mondhatnánk bűvöletbe ejtett, de nem tudtam eldönteni, hogy az Én és az iszlám miről is szól egészen pontosan: az iszlám tanokról? az öt közül az egyik iszlám alappillér történetéről? vagy kulturális lexikon? nem tudtam eldönteni, ugyanis kb. nulla információt adtak a különböző honlapok.

De ha valakit érdekel az iszlám-arab kultúra, mint például engem, akkor csak neki vág - de rögtön, kicsit sem habozva. Aztán eltelt 8 hónap, és megszereztem a könyvet :-)

A nyolc hónapig tartó rögtön után kinyitottam a könyvet, majd elkezdtem olvasni. Körülbelül 2 hét után viszont letettem - ugyanis befejeztem, emberi hiba. És egy olyan ismeretanyaggal lettem gazdagabb, amit egy olyan nem élhet át, aki nem olvasta - logikusan.

Az Én és az iszlám egy vallásfilozófiai vallomás, történet, "szenvedés", mellyel egy ifjú szudáni szembesül. Tanulságos? Tényszerű? Igaza van? Másra is érvényes, nem csak az iszlámra? Ezek a kérdések merülnek fel az olvasóban, közben, alatta, de még akkor is, mikor végzett a 332 oldalas könyvvel [ha egyesek ez alapján gondolkodnának afelől, hogy elolvassák-e].

Egy biztos, kemény vallásfilozófia tömérdek filozófiával, fogalommal, szakkifejezéssel, idézéssel, műre való hivatkozással.

A könyv alap mondanivalója az iszlámtól és dogmatikus intézkedéseitől, törvényeitől való elhatárolódás / elhidegülés. A kiútkeresés egy olyan vallásból, amit egyes tanítók, mérhetetlenül vallásos iskolák belenevelnek az ifjakba.

A szerző úgy vezeti le egy muzulmán kapcsolatát vallásával, mint egy kapcsolatot, egy szerelmet egészen pontosan, melyet a fejezetcímek is hangsúlyoznak, s kezdetben az olvasó azt hiszi, hogy egy arab love story-ról lesz szó.

A sugalmazó rész- és fejezetcímek / a kiábrándulás állomásai a következők (nagybetűvel a könyv részei, zárójelben a kisebb fejezetek, a [...] pedig a többi, nem beszélő címeket tartalmazó fejezetet jelentik):

KÉNYSZERHÁZASSÁG (Hitbe kényszerítve / Intő jelek [...])

KEGYVESZTETTEN (Hűtlenség [...])

MEGSZAKAD A SZÍV (Hogyan vesztette el valójában az erényességét / A Sötét Oldal felfedezése [...])

CSÚNYA VÁLÁS (Magányosság [...])

MEGBÉKÉLÉS (Az én háromszemű szépségem / Hagyomány, modernség és a Szerelmem [...])

Az iszlám (és más vallások: kereszténység és a mormon vallás) egy olyan monoteista vallás, melybe beleszületnek az emberek, s nincs kiút, te már muzulmán/keresztény/mormon vagy. És onnantól kezdve úgy kell élned, ahogy azt a bizonyos vallások tanítói mondják neked. A kereszténység ebből a szempontból engedékenyebb, kevésbé erőszakos, a mormonról meg sokat nem tudok nyilatkozni.

De viszont mindkét nagyobb vallásra jellemző a kételkedésért járó fenyegetés, hogy megfogalmazzam valahogy. Tegyük fel, ha kételkedsz Istenben / Allahban, akkor a hit védelmezői egyből elkezdenek azzal ijesztgetni, hogy biztos a sátán műve az, hogy ilyeneket kérdez a csupán kíváncsi gyermek. Mert ebben a korban még el lehet zárni őket minden mástól, a külvilágtól, s aztán olyan helyre kerülnek, ahol mások is ezeket a véleményeket osztják, s akkor megszületnek a muzulmán sztereotípiák, klisék.

De a mostani esetekre nézve (Charlie Hebdo elleni merénylet, 2015. 01. 07.) nem nagyon véleményezném a vallásokat, és nem is akarom, mert a muszlimokat nincs jogom véleményezni, amíg nem vagyok egy közülük. Csak a szerző véleményét osztom, mely arról szól, hogy a vallás mennyire elzárja az egyént a külvilág történéseitől - ami nem helyes.

A kereszténységgel szemben kritikus vagyok, mert sokéves történelme arra a feltételezésre ad okot, hogy megállapítsuk nagyságát. Ez viszont nem az egyházi nagyság, hanem az a dicsőség, amit maga köré vonzott, az a fennhéjázás, amivel áltatja néha-néha az egyszerű embereket, kihasználják őket (pl. búcsúcédulák Luther idején, az ördöggel való ijesztgetés). Szerintem az efféle kényszerházasság, ahogy Nasszer is fogalmaz, rossz. Az ember maga döntsön a sorsáról, ne a szülei, a nagyszülei vagy esetleg a városa, a szokásrend. A vallásszabadságnak ez azon része, mely nem a vallások közötti szabadságot jelenti, hanem az, hogy hányszor-hogy-miként gyakorolod a vallásod, s mennyire teszed előtérbe.

Visszatérve a regényhez, s a kiábránduláshoz. A. A. N. úgy jutott el addig a pontig, mikor felhagyott a ramadánnal, az alkoholtilalommal és a tanokkal, hogy megismerte a blogolást, az internetet, azt, hogy van külvilág, s más emberek. Ennek köszönhetően változott véleménye Izraelről, s a diktatúrák vagy diktatórikus országok nagy ellenségéről, az Egyesült Államokról. Mert hallotta mások véleményét, akik ráébresztették arra, hogy nem minden ember egyforma, van jó, van rossz is. És kinyílt előtte a világ, a vallását több szemszögből is megismerte, ezért fordult el tőle. Mert például a kereszténység is valamilyen szinten egyeduralmi rendszer, ami átszeli a határokat, s úgy mondja meg híveinek, mi a jó, mi a rossz, mi a rosszabb...

Nem is támogatom a vallástól való teljes elzárkózást, de a teljes imádatot sem, az egyházi fényűzést, mely eredetileg nem erre hivatott. De ez olyan dolog, amit mindenkinek magának kell eldöntenie, mert ennyivel nem lehet és nem is akarok senkit lebeszélni a vallásról, a hitről, s rábeszélni sem.

Mindezek mellett arra is utalást tesz, hogy a vallás erőszakosságának oka a hatalom. A különböző országok olykor egyeduralmi jellege, mikor egy személy saját kedvére használja fel a vallást, s annak nevében indít háborút, vesz törvénybe valamit. Ennek megoldására indult el az Arab Tavasz, amikor megannyi afrikai országban lázadtak fel a különböző népek vezetőik ellen (pl. Líbia, Egyiptom).

Tanulságként szolgálhat ez a könyv. Hosszú. De nem terjedelme adja hosszúságát, hanem a témája, a sok idézet, szerző és hivatkozás. Nehéz olvasni, könnyű elveszíteni a fonalat, ugyanis néha csapongásba megy át, de a téma egyszerű: a vallás, mint kényszerházasság. Érdemes filozófiai lexikonnal a kezünkben olvasni, ha mindent érteni akarunk - de az azért még hosszabb lenne, főleg, ha közben elfelejtjük új ismereteinket, s századszor is elő kell lapozni a vaskos könyvben.